Lorin

I.rész

Ásít a tükör:
Hogy gyáván belenézek
Régi hitvesek búcsuzása
Kérések,
Unott ellenfelek vagyunk mi.

Ásít a tükör:
Egykor mint jó barátok
Bámultuk bámulóan egymást
S az átok
Közénk most fagyasztóan állott.

Ásít a tükör:
Egymást tán elfeledtük?
Milyen furcsák vagyunk, bámultak,
Mi együtt,
Egymást nem lelő ismerősök.
(Ady)

Bevezető
 

Apró gyertya égett a sötét, tágas szobában, a csöndesség úgy lebegett a levegőben, mint valamiféle különös illat. Egy hintaszék ritmusos, megnyugtató nyikorgása hallatszott, néha egy–egy sóhaj röppent ki a nyitott kétszárnyú ablakon. A kellemes mélybordó falakon fényképek és bekeretezett gyerekrajzok sorakoztak katonás rendben. A lágyan oda–vissza billegő székben idős, ezüst–hajú anyóka ült, kortól homályos szemeit a gyertya táncoló lángján nyugtatta. Arcát számtalan ránc barázdálta, de bárki, ha kérdezik, azt mondta volna, hogy valaha szép asszony lehetett. Volt benne valami nemes és tiszteletreméltó, bölcsesség sugárzott belőle, s végtelen nyugalom. Az ölében lévő bőrkötésű könyvet és olvasószemüvegét halk koppanással a szék mellett álló kerek asztalkára tette, és hosszan felsóhajtott. Egy fekete, régi vekkerre pillantott, ami szerint öt perc volt nyolcig.

Az idős hölgy felegyenesedett, és lassú, hosszú léptekkel a vele szemben lévő lefüggönyözött ablakhoz sétált. Idős kora ellenére cseppet sem volt görnyedt. Félrehúzta a függönyt, s kilesett az utcai lámpa sárgás fényében fürdő, ám a hópelyhektől alig látható útra, ami mellett keskeny járda futott. A hölgy rövidesen meg is látta, amit keresett: egy sudár és két apró, a vastag kabát–rétegektől tömzsi alakot, akik rövidesen már a ház előszobájában zsibongtak.

– Gyertek fel! – kiáltott az öreg hölgy, a szoba kijárata felé indulva. Hallotta hogy odakint lázas készülődés folyik. Rövid tétovázás után, miközben a kintről behallatszó hangocskákat figyelte elmosolyodott, majd mégis visszafordult székéhez. A bejárat felé fordította azt, majd leült, göcsörtös, vékony ujjait összefonva ölében.

– Menjetek csak! – harsogta odakint egy vidám, érces férfihang, mire két apró gyerek rontott be a szobába.

– Szia, Nagyi! – az apró lányka egyenesen az öreg hölgyhöz csörtetett. A nagymama elmosolyodott, majd az ölébe vette a kislányt és megcirógatta arcát.

– Esik–e még odakint a hó? – kérdezte, hangja meleg és cirógató volt, akár a gyertya lángja.

– Ó, persze! – csipogta a kislány, két apró kezét szélesre tárva – Ekkora pelyhekben!

A nagymama az ajtóban toporgó fiúra nézett.

– Tényleg olyan nagy pelyhekben esik? – kérdezte tőle. A fiúcska idősebbnek és sokkal komolyabbnak tűnt húgánál.

– Nem, nem olyan nagyok. A legnagyobb is csak ekkora – ő mutató és hüvelykujjával mutatta meg, hogy szerinte mekkorák a hópelyhek, aztán tétova, kacsázó léptekkel ment nagymamájához. – Mesélsz, mami? – kérdezte, de a kistestvére közbevágott.

– Olyan vagy! Először oda kell adnunk az ajándékot! – A kisfiú durcás arcot vágott, majd karba tette kezeit, és rosszallóan, szemöldökét összevonva nézett maga elé.

– Én nem most akartam.

– De az nem úgy van! Ha valakinek szülinapja van, akkor meg kell köszönteni! – a kislány gyűrött papírlapot kapott elő zsebéből. – Boldog szülinapot! – Ezúttal már bátyja is elmosolyodott és eddig háta mögött összekulcsolt kezében lévő dobozkát adott át az ünnepeltnek, amiből egy kis zöldes–szürke kavics került elő.

– Direkt neked szedtem még az ősszel – mondta a fiúcska, majd lekuporodott a patinás parkettet borító perzsaszőnyegre. – Remélem, tetszik – tette hozzá, majd várakozva nagymamája szemébe nézett – Ugye mesélsz? – kérdezte türelmetlenül. A kérdezett az ölében ülő kisebbik unokára nézett.

– Mesélj, kérlek szépen! – kérlelte a kislány apró kezei közé fogva nagymamája arcát. – Mit mesélsz ma nekünk, nagyi?

– Jól van, jól van – nyugtatta meg kíváncsi leendő hallgatóságát az öreg hölgy, aztán folytatta – Először is nagyon köszönöm az ajándékokat. Odatesszük őket a többi közé, jó? – apró levegőt vett, majd válaszolt az ölében nyüzsgő kis unokának – Mára igazán különleges mesét tartogatok nektek. Lehet, hogy néhány dolgot még nem fogtok érteni, de idővel majd ...

– Édesanyátok merre van? – folytatta hirtelen. A bejárati ajtó csukódását lehetett hallani, tán egy perc sem telt belé, ketten léptek a szobába, egy magas, harminc év körüli nő, aki a gyerekek édesanyja lehetett, és egy idősebb férfi, a szobában váró asszony férje, aki beküldte a hölgyhöz az unokákat. A nő elmosolyodott, majd finoman megölelte az éppen mesélni készülő anyukáját. Egy széket húzott oda édesapjának, majd magának is, s mindketten leültek, várva, hogy abban az évben milyen mesével lepi meg őket a bölcs öreg hölgy.
Karácsonyi történetei mindig valami újat tartogattak, bár a hallgatóság sok dolgot nem érthetett meg belőle azonnal, csak évek múltán.

Ezt a mesét mondom most el én is, persze kicsit más formában, mint ahogy az öreg hölgy tette annak idején.

1. I. fejezet
   Lorin
    

Ködös és álmos volt a reggel, a tavasz első hírnökei vidám dallamot fújtak a fák csontvázszerű ágaiba kapaszkodva. Nem is vették már észre a lányt, aki hosszú órák óta kint ücsörgött a kellemes, kertvárosi ház kertjében, és el–elbóbiskolt. Ő volt Lorin.

Új hajnal hasadt, a város szélén óvón elterülő dombocska mögül félénken tapogatózva kukucskált ki a Nap első, kósza sugara, halvány barackos–rózsás derengésbe vonva az ég alját. Kicsit csípős volt a levegő, dér lepte be a gyér füvet és a fák sötét ágait. A lány lassan kinyitotta szemét, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd nagyot ásított. Elmosolyodott, szemét elégedetten legeltetve a kerten: zúzmara csillant a fák ágain és a füvön, elmaszatolva a színeket, amiket a Nap ecsetje kezdett festegetni. Az apró fűszálak deres kardokként meredtek az ég felé, az éjszaka fellegeit napsugarak kergették szét.

„Milyen szép” – gondolta a lány, mélázva figyelve a napfelkeltét. Egy könnyed mozdulattal lekapta fejkendőjét, rövid, csapzott szőke haja teljesen összekuszálódott. Furcsa lány volt.

A környékbeliek régen, amikor még furcsa ruhákban, zöld hajjal korzózott az utcán, ezt gondolták „hát ezt meg mi lelte”.
Miután betegségére fény derült, senki sem gúnyolta már. Nem kellett maga után vonszolni a figyelő tekinteteket, -ugyan nem tudott úgy sétálgatni mint régen-, az emberek aztán már inkább azt gondolták „szegény lány”.

Örökké jéghideg kezét ujjatlan bőrkesztyűje védte. Belekapaszkodott a kerékbe, kissé előrehajtotta magát. Tolókocsija nehezen indult el a hepehupás talajon.

„Régen annyira más volt minden. Én is más voltam” – futott át agyán, miközben felküzdötte magát a számára kikövezett kis utacskára.

„Mennyire nem érdekelt semmi” – gondolkozott magában. - Talán jobb is így” – összehunyorította szemeit, egy pillanatra megállt, felnézett a ház mögötti dombra. Már teljesen megszokta, hogy nem a saját lábán közlekedik: habár nehézkesen, de tudott mankóval járni.

„Már elfogadtam” – így győzködte magát nap, mint nap. Furcsa volt emlékeznie, habár nem akarta, mindig eszébe ötlött a múlt. A mi lenne ha. Sokat veszekedett magával emiatt. „Minek gondolkodni azon, amit nem tudok megváltoztatni?

*

Egy kora tavaszi reggelen történt, úgy három évvel azelőtt. Lorin madárcsicsergésre ébredt, kinyújtózott, majd nagyot ásítva felült, elhúzta az ágya feletti zöldes–arany, fátyolszerű függönyöket. Habár betegesnek tűnt kiskora óta, (jaj, hát miért nem eszel eleget, olyan sovány vagy-mondták és gondolták az emberek) és akkortájt (bár erről senkinek sem panaszkodott) igen fáradékony is volt, azon a reggelen mégis könnyedén ugrott ki az ágyból. Kinyitotta az ablakát, nagyot szippantva a friss, zöld hajnali levegőből. Ahogy az idő langyosabbra fordult, szokásává vált, hogy alaposan kiszellőztet minden reggel.

A házban még teljes volt a csend, amit csak a macskája üdvözlete tört meg egy pillanatra. Lorin is köszönt neki egy elhúzott nyaúúúú-val, mire Lili, a cica a lábához dörgölődzött. Kis, fekete keverékmacska volt, nagyon öreg, sovány és pimasz, de a lány nagyon szerette.

Lorin egy pillanat alatt bevetette az ágyat (talán túlzottan rendszerető volt még a nagy lázadásai korában is,), majd visszaszökkenve a tükör elé kezébe kapta az odakészített fésűt, és nekiveselkedett a reggeli harcnak a hajával. Orrára illesztette erős, feketekeretes, divatos szemüvegét és elmosolyodott.

Haja régen aranyszőke volt, olyan fényes hogy szinte glóriaként ragyogott, hullámos és nagyon hosszú: olyannyira, hogy szinte a derekát verdeste, habár a fejétől a derekáig nem kellett olyan nagy távolságot áthidalni: Lorin meglehetősen alacsony maradt.
Édesanyja mindig azt mondta neki, már kicsi korától fogva, hogy ha látnánk az angyalokat, akkor nekik is pont ilyen hajuk lenne.
Nagyon szomorú lett hát mindenki mikor a lány, talán valamilyen pillanatnyi elmebaj következtében zöldre festette haját.
(„hát ez meg mit csinált a gyönyörű hajával?” gondolta a szemben lakó öregasszony.)

A lány arca szögletes volt, kissé beesett, szemei arányaiban nagyok és különösek, mintha mindig csodálkozott volna. Orra karakteres volt és hosszú, az arca formájához nem igazán illett: szögletes állával olyan hatást keltett, mintha az orr és az arc alsó része nem egy emberhez tartozott volna. Bőre hófehéren világított, szinte már átlátszónak tetszett. Szeme alatt nagyon sokszor karikák húzódtak, akkor is, ha nem volt fáradt. Néha vékony bőrén még az apró erek is átütöttek, kékes szövedékkel csúfítva az igencsak különös arcot. Szemei sokat változtak a baleset után, elvesztették fényüket és inkább szürkévé váltak, mint kékké, amit az egyre erősebb szemüveg rendkívül hatásosan meg is mutatott: nagyítva tárt a világ elé.

Mikor még majdnem rendesen látott, világos, majdhogynem átlátszó kékes szemekkel csodálkozott a világra.

Lorin újra kinyújtózott, tükrébe vigyorgott, elégedetten állapítva meg (újból) hogy az orrpiercing igenis remekül áll neki (persze édesanyja és senki, aki felnőtt volt nem értett egyet, de ez Lorint nem érdekelte túlzottan), valamint azt, hogy mégiscsak ki kéne fúratni még pár helyen a fülét. Ja, és hogy mégis jó ötlet az a kis pókháló-tetoválás a bal füle alá. Milyen lázadó is volt!

Az volt, bizony. Furcsa, hogy tizenkilenc évesen valaki nosztalgiázva gondol vissza a „nagy lázadásokra”. Mert ugye a lány lázadó volt. Csak feketét hordott, lábán tekintélyt parancsoló acélbetétes bakancs díszelgett, amihez zöld haj, tetoválások és testékszerek társultak. Akár a „szülők rémálma” típusának iskolapéldája is lehetett volna, ám nem volt az. Ez az egész álarc volt csupán, amit egy magába forduló, érzékeny és magányos lány öltött, hogy elrejtse igazi lényét. Ő így állt be egy sorba. Sosem voltak igazán közeli barátai, haverjai is csak páran (ha azokat, akik hozzá hasonlóan öltözködtek, és néha együtt elszívtak egy-egy cigit barátnak nevezzük).

Leghűbb társának macskája bizonyult, aki vele mászkált mindenfelé. A cica úgy követte, mintha pórázon sétálna, mindig beszédtémát szolgáltatva a környékbelieknek, ha az időjárás épp nem volt elég érdekes.

Hirtelen jött a betegség, és minden megváltozott. Sokat fájt a feje azokban az időkben, fáradékony volt és sápadt. Persze nem törődött vele, nem érdekelte a legkevésbé sem, megszokta már eltelt az évek alatt, sőt még tetszett is neki, hogy bőre falfehér (legalább nem kellett agyonalapoznia magát, ha sápadt vámpírnak öltözött éppen). Egy séta volt, ami mindent lerombolt. Egy ártatlan séta fel a dombra, a fák közé, a tisztásra, ahová sokat járt csak úgy „filózni”.

Sokat gondolkozott rajta, hogy mi lett volna, ha aznap nem megy sehová, de tudta, hogy másnap, vagy utána ugyanez következett volna be.
Elesett, többre nem is emlékezett. Ki tudja, mennyi idővel később egy kórteremben ébredt. Körülötte minden zöld és fehér volt, a levegőt különböző fertőtlenítő– és más vegyszerek jellegzetes szaga lengte be.

Lorin mindig is utálta a kórházakat, pedig az eset után több hónapot kellett bent töltenie, hogy megpróbálják megszabadítani a kórtól, ami az agyában tombolt. Az orvosok azt mondták, kezelés nélkül Lorin egy éven belül elhagyja ezt a világot. A műtét után, mivel a lánynál egy aggresszív gyermekkori agytumort diagnosztizáltak elkezdték a nagy dózisú kemoterápiás-és sugárkezeléseket. Lorin csak árnyéka volt önmagának, hónapokig mérgezték a szervezetét, de nem volt más választása, a kezelések akár teljes gyógyulást is hozhattak. Szülei végig mellette voltak, amit úgy érezte, sosem tud majd eléggé meghálálni. Nagyon sokszor kellett visszajárnia a kórházba, ami szinte második otthonává lett a hónapok alatt. Megpróbálják megfékezni a kórt, ám senki sem tudhatta, hogy az idő hatalmas óramutatója ellenük dolgozott.
 

*

Lorin nehezen indult el a bejárat felé, a neki kialakított járdán, amit úgy egy hónapja fejeztek be. Keskeny betonút volt, néha meg–megszakítva egy–egy felhajtóval a fűről, hogy könnyebben közlekedhessen a kertben is.

Lassan ért fel a házhoz és elszomorodva gondolt vissza, hogy milyen volt régen, hogy egy pillanat alatt ért el mindenhova. Legalábbis akkor úgy érezte.

Egyik pillanatban úgy érezte, megbékélt azzal, amit kapott, a következőben pedig kitört belőle minden keserűség, amit a sors igazságtalansága miatt kellett elszenvednie. Utálta ezt az egészet, utálta, hogy kerekes székben kell senyvednie, mert nem tud rendesen menni, hogy kihullott minden szál, haja, átkozta az eget mert a jobb szemére szinte teljesen megvakult. Amíg kemoterápiás kezelésekre járt, és elvesztette glóriáját, mindig fekete fejkendőt viselt, mert szégyellte kopaszságát, úgy érezte, hogy haja nélkül úgy néz ki mint egy csúf kisfiú. Legszívesebben a föld alá bújt volna, hogy senki se lássa, habár ezen sikerült túllépnie: a kezelések befejeztével ismét kinőtt haja, amitől egy kissé szebb színben látta a világot.

Az ajtóhoz gurult, benyitott, halkan, hogy fel ne ébressze szüleit. Begördült a házba: A küszöböket kivették, hogy könnyebben tudjon közlekedni.
 

*

Arról a délutánról, amikor először került kórházba, Lorinnak nem voltak emlékei. Az orvosok a sérüléseiből és annak az elmondása alapján, aki kihívta a mentőket (miszerint a domb alján talált rá) arra következtettek, hogy a lány elájult, és legurult a lejtőn. Emiatt sürgősen koponya CT-vizsgálatot rendeltek el, ami sokkal rosszabb titkot rejtegetett, mint egy egyszerű trauma.

Pár vizsgálat, egy elbeszélgetés és Lorin szülei tudták: nincs visszaút. Az első összeomlás után a lány ember feletti erősségről adott tanúbizonyságot, megpróbált belenyugodni a sorsába. Bal lába nem engedelmeskedett, mankóval valamilyen szinten képes volt járni, de nagyon nehezen tudta megtartani az egyensúlyát. Végül a sorozatos kudarcok után került tolókocsiba, még a műtét előtt. A második krízisidőszak az első kemoterápiás kezeléseknél kezdődött, eleinte semmi különösebb nem történt, aztán a lány haja kihullott az utolsó szálig. Lorin számára haja volt az egyik kincse, azt látta magán a legszebbnek, még akkor is, amikor zöldre pingálta.
Talán még zölden is az volt benne a legszebb: viszonylag kicsi volt és nagyon sovány, ami csak rosszabbodott a kerekesszékben, és a kemoterápiával töltött hónapok miatt.

Miután hazatérhetett, szüleivel békében és a körülményekhez képest boldogan éldegéltek. Lorin édesapja, Fülöp igyekezett mindig az apró örömökre figyelni, és tartani a lelket feleségében és lányában. Lorin édesanyja, Anna nap, mint nap küzdött a lelki összeomlás ellen- Ő is erősnek akart mutatkozni lánya előtt, hogy segítsen neki, de Lorin tisztában volt vele, milyen gondokkal küzdenek.

A lány szobája rögtön az előszobából nyílt, rögtön jobbra. Nem volt nagy, de a lány nagyon szerette, mert a múltra emlékeztette, mikor még minden olyan szép volt. Valamikor képtelen volt odabent maradni, pontosan az előző okból kifolyólag. Szinte semmi se változott, csak a szőnyeget tüntették el, mert a tolókocsi kereke mindig összegyűrte. Apró szobácska volt, ősrégi számítógéppel a sarokban, fenyőbútorokkal, világos laminált padlóval, amit alaposan összekarcolt, amíg nem tanulta meg rendesen irányítani a tolókocsit. Talán két meghatározó jelenség volt itt: az ággyal szembeni falon lévő nagy, ovális tükör és egy hatalmas, könnyező pálma a sarokban.
 

*

Lorin áthajtott a szobán, belebámulva a szemben álló tükörbe. Hogy mit látott? Egy törékeny, tolókocsiban görnyedő szerencsétlent. Kisebb korában nagyon sokat gondolkozott a tükrökön, „hiszen olyan csodálatosak”, de a fordulópont óta nem igazán szerette látni magát, a keserűség és elkeseredettség nézett vissza rá minden egyes alkalommal. Elkapta a tekintetét. Az utóbbi időben elkeseredett harcot vívott a tükörrel, vagy talán nem is vele, hanem saját magával. Néha levette a szemüvegét, úgy nézte meg az arcát. Amennyit romlott a látása, egészen a régi volt, legalábbis annak látta magát. Tudta, hogy már sosem lesz olyan, azelőtt. Soha, legalábbis belül nem. Ha minden meg is javulhatna, akkor sem… Tudta, hogyha ezen a gondolatösvényen halad tovább, a végén csak sötétséget és bánatot talál.

A szomorkodást rutinosan régi, bejáratott terelte mederbe: mi lehet a tükör mögött? Mindig ezt kérdezte magától, újra és újra, amíg meg nem tanulta, hogy vékony ezüstréteg egy üveglap mögött…de nem igazán hitte el. Hogy miért nem? Maga sem tudta.

Körbenézett a szobában. Emlékek voltak a falon, amik körbevették és nyíltan támadtak érzelmeire minden egyes alkalommal, mikor véletlenül rájuk pillantott. Fiatalabb korában hosszútávfutó volt, az egyik képen éppen a dobogó második fokáról mosolygott a fényképezőnek, egy másik képen édesanyjával strandoltak. Fényképek mosolyogtak rá mindenhonnan, de nem volt szíve eltüntetni őket. Visszafordult inkább a tükörhöz.

Mit is mutatott meg a tükör és mit nem? Lorin sokszor gondolkodott azon, hogy miért éppen úgy néz ki, ahogy. Azon mélázott, hogy vajon a lelke merre lehet.

„Elrejtve valahol az arcom alatt, vagy a tükör mögött bújt el? Hogy lehetne, hogy az emberek lelkét lássam, ha rájuk nézek, nem azt, amit magukra vesznek, a testüket vagy az álarcot, amit kifelé mutatnak?” Mindig is szerette volna, ha igazi lénye nem bújt volna el valahol az arca mögött, valahol, a sápadtság mögött, de vajmi kevés esélyt látott rá, hogy valaha is saját igazi magát lássa a tükörbe pillantva.

Csak bámult, az érzések csak úgy hömpölyögtek benne. Ismét győzött az utálat, s elfordult egyik legnagyobb ellenségétől, hogy a tükör volt az, vagy saját maga azt ő sem tudta. Kifordult a szobájából.

Feladván küzdelmét a főellenséggel, a tükörrel, az előtérbe gurult. Szépen berendezett és rendes házban élhetett, ezt nagyra becsülte. Végiggurult a padlószőnyegen, a konyhába. Napfényes étkező volt, keletre nyílt, általában ide jött vissza Lorin a reggeli napozás után, enni pár falatot. Étvágya meglepően keveset csökkent a baleset óta, (leszámítva a kemoterápiás időszakot, természetesen) de alkatának köszönhetően semmi sem látszott meg rajta. Odagurult a hűtőszekrényhez, és kedvenc „étele”, a tej után nézett.

Rengeteg tejet ivott, ami szinte védjegyévé vált az évek során. Tejet ivott reggelire, tízóraira és mindig, ha kinyitotta a hűtőt, ezért mindig volt behűtve (mert csak hidegen szerette) két–három liter tartalék tej, ám azon a napon, egyetlen doboz árválkodott csak a polcon, és ahogy a lány megemelte, érezte, hogy csak pár kortynyi maradt benne. Lorin a konyhapulthoz gurult, elővette gyógyszerét, amit minden nap szednie kellett. Egy pillanat múlva már ki is gurult a küszöbön egy marék aprót gyömöszölve a zsebébe. Elhatározta, hogy megteszi azt, amit már rég meg kellett volna tennie.

Korán volt még, éppen, hogy ébredezni kezdtek az utca lakói, de a máskor gyakran álmatag lány éberebb volt, mint valaha. Olyan rég nem járt már kint az utcán, egyedül. A tejet elfelejtette egyetlen pillanat alatt, csak hajtotta magát előre, egy irányba meredve, egyre gyorsabban.

Még mindig hűvös volt odakint, Lorin sűrűn kapkodta a levegőt. Kis párafelhőket oszlatott szét mögötte a menetszél, ahogy a lány egyre nagyobb lendülettel haladt célja felé. Ismert minden házat és minden kertet, mégis furcsán idegennek érezte magát, olyasformán, mintha egy visszatérő rokon, egy rég nem látott nagynéni lenne, aki rácsodálkozik arra, hogy mennyire megnőttek, megváltoztak a gyerekek. Felismerte őket, de valahogy nem volt képes összeegyeztetni az emlékképet az új állapottal. Már nem volt az „övé” a környék, hanem inkább ő lett az utcáé, ránehezedett az emlék–áradat.

Fáradni kezdett, szúrt az oldala, lassabban és ritkábban forgatta a tolókocsi kerekét, el–elmélázott a házakat nézve. Még mindig kapkodta a levegőt, arca egészségesebb színt öltött, ami nála a kipirulással volt egyenértékű. Visszanézett, csalódottan állapítván meg, hogy nem jutott messzebbre száz-egynéhány méternél, keseregve fordult újra irányba, folytatván útját.

„Hogy elfáradtam…pedig csak száz méter. Gyenge vagyok.” Sötéten meredt maga elé, gondolataiba mélyedve haladt tovább. Emlékei úgy törtek elő, mintha egy régen lezárt dobozt nyitott volna ki. Hirtelen megállt és jobbra fordult.

A város szélén laktak, az utolsó utcában, erdő ölelte körbe a környéket. A lány jobbján köves utacska vezetett be a fák közé. Lorin hosszan időzött ott, pár centit előregurult, majd hátra. Ingázott az út kezdeténél, ami a régi bajok forrásához vezetett.

Lorin légzése lassan megnyugodott, nyugodtan szívta be a levegőt, majd továbbindult eredeti célja felé, lopva hátrapillantva az erdőbe vezető kis ösvényre. Köd volt, a reggeli fény láthatóvá vált a vízcseppeken csillanva. A lány nem nézett vissza még egyszer, furcsa érzése volt. Mélázva haladt az utca vége felé, ahol egy kis ABC volt, szinte mindig nyitva.

Egy néni boltja, aki jóformán az egész napját odabenn töltötte. Jóságos öreg néni volt, kicsi és törékeny, olyan igazi nagymama–forma, kicsit megkeseredett, kedves arccal. Olyan, aki mellől az ember az unokákat, kezéből a süteményes tepsit hiányolja. Gyerekei messzi városban laktak, az unokákat jó, ha ünnepekkor láthatta. Férjét elvesztette, magányos–szomorkásan éldegélt egyedül egy takaros kis házban, aminek utcafronti helyiségéből alakították ki annak idején férjével a boltocskát, hogy majd a bevétellel pótolják ki az igencsak szűkös nyugdíjat. A sors közbeszólt, a néni immár tíz éve egyedül élt.

*

Az ő boltja előtt állt meg Lorin, határozatlanul kémlelve befelé. Odabent égett a villany, egy régi rádió recsegését is hallani lehetett. A lány kihúzta magát, hogy jobban beláthasson az ablakon. Az odabenn sürgő–forgó néni épp a pultot törölte le. Lorin nagy gombóccal torkában fordult be az udvarba.

Régen járt már itt, talán három év is eltelhetett utolsó, rossz emlékű látogatása óta. A bejárat még zárva volt, de jó szokás szerint csengőt szereltek rá, hogyha épp üres a bolt, de akadna vevő, kiszolgálhassák. Kisvártatva csilingelés törte meg a reggeli csendet, majd a boltos néni arca kukucskált ki a résnyire nyitott ajtón. A tolókocsiban ülő lány halványan elmosolyodott a kilépő néni szemébe nézve, Ilonka, –így hívták ugyanis a nénit–, egy pillanatra elbizonytalanodott, majd fölragyogott az arca.

– Te vagy az? – kérdezte halkan, mintha maga sem hinné, amit lát, majd idős kora ellenére meglepően gyorsan szökkent ki a lány elé.

„Hát felismert!”

Ilanéni (így hívta a boltost annak idején a lány) homályos, idős–barna szeme megrebbent, majd ölelésre tárta karjait, aztán zavarba jött, lopva a tolókocsira pillantott, közelebb lépett és magához szorította elveszettnek hitt pót–unokáját.

– Hát megvagy! – lépett vissza, szeme újra megrebbent, ahogy végignézett a lányon.

– Annyira sajnálom – szontyolodott el Lorin, lesütve szemét. Nagyot nyelt és elhallgatott.

– Ne sajnáld. Oyan régen nem láttalak már! Egyszer meglátogattalak a kórházban, de nem akartalak felébreszteni, mert épp pihentél. - Lorin leszegte a fejét.

– Ugye, szánalmas, Ilanéni? – suttogta.

– Ne mondj ilyet! – kérte a néni és levette a lányról a szemüveget – Nem változtál, viszont nagyon sovány vagy. Gyere, keresünk valamit…

– Én azt hittem, hogy már sosem állsz szóba velem. Megérdemelném – mondta Lorin összeszűkítve szemét. Szédülni kezdett. A világ azonnal elhomályosodott, ahogy a szemüveg lekerült orráról.

– Ne rágódj a múlton. Mondtam már, hogy nem haragszom, de épp aludtál – Ilanéni megtörölte a lány szemüvegét kötényében, aztán átnézett rajta, ellenőrizvén, hogy mindenhol ujjnyom–mentes–e.

– De… – a lány tovább hunyorgott, majd nagyot sóhajtott. – Visszakérhetném a harmadik–negyedik pótszememet, mert az orromig sem látok – kinyújtotta kezét, vékony ujjai egy pillanat alatt az orrára illesztették a szemüveget, amitől egyszerre egy kis határozottságra tett szert, halványan mosolyogva. – De…én azt hittem, hogy soha többé nem akarsz már látni…– Lorin lassan felkényszerítette tekintetét a padló mintáiról.

– Az én tündéremet? – vágott közbe hirtelen Ilanéni, nyakában apró medál csillant meg. Lorin igencsak elszégyellte magát, talán sose szólalt volna meg, ha nem hall nyávogást a háta mögül. Hátrapillantott, hogy időt nyerjen, de a néni –látva a lány zavarát–, újra felvette az igencsak vontatottá váló beszélgetés fonalát. – Nézd csak! – csodálkozott el, látszott rajta hogy témát akar váltani. Épp jókor tévedt be a macska. A lány elmosolyodott, szemével üzenve leghűbb barátjának, hogy igen, felugorhat az ölébe. Lili, a macska egy kecses ugrás után a tolókocsi karfájára telepedett.

Ilanéni a macskára nézett.

– Hogy is hívtad? – habár pontosan tudta nevét, nem jutott eszébe okosabb kérdés.

– Lili – Lorin egy pillanatra elkalandozott – Hát nem haragszol? – tette hozzá sietve. – Én vissza akartam jönni…

– Hiszen visszajöttél. Nagyon örülök neked – Ilanéni nagymamásan elmosolyodott, hogy a bizonytalan lányt bátorítsa, majd ismét témát váltott, ezúttal hanyagolva a macskát. – Tejet kérsz? Régebben mindig azt vittél.

– Igen, most is azt szeretnék – mosolyodott el a megtért unoka. – Hát emlékszel?

– Hogyne’ emlékeznék?! – Ilanéni szeme felcsillant. – Végre itt vagy. Tudtam, hogy visszajössz majd egyszer. – Ilanéni két zacskó tejet vett elő a hűtőből. – Kettőt, igaz? – A lány bólintott.

– Köszönöm – mondta mosolyogva, a macska lemászott öléből, nagy, világos szemét gazdájára emelte.

Egy doboz heringet is kérnék, Lilinek, mert otthon elfogyott a macskatáp. – Most Ilanénin volt az elmosolyodás sora.

– Lilinek mindent, te kis elvarázsolt, pont olyan vagy, mint régen. – Lorin is elmosolyodott, halkan „köszönöm”–öt motyogva. A tej és a konzerv árát a pultra tette.

– Mennem kell, nehogy anya aggódjon értem –folytatta egy kicsit hangosabban. – Köszönöm! – a lány mosolya már–már vigyorgásba csapott át, elköszönt a nénitől: – Holnap is jövök!

Ilanéni semmit sem szólt, csak mosolyogva búcsút intett megtért pót–unokájának, aki hazafelé vette az irányt, szatyorral az ölében, nyomában a macskával. Lorin már nem láthatta, hogy árny fut át a boltos néni arcán. Azt se láthatta, ahogy Ilanéni könnyeivel küszködve roskad le az apró sámlira.

Különös látvány volt a kerekes székben ülő lány, nyomában ugráló macskájával. Egyre sebesebben hajtotta magát, élvezte ahogy a szél végigsimít arcán. Belegondolt, hogy milyen szépen lobogna a haja, de elhessegette a képet, mielőtt az elronthatta volna kedvét. Benézett a kiserdőbe, majd úgy két perc elteltével befordult a kertkapun.

Nem érezte magát fáradtnak, akkora tehertől szabadult meg az imént, hogy úgy érezte, menten szárnyra kap. Pedig milyen egyszerű is volt a bocsánatkérés.

Rövid lelki repkedés után behajtotta Lili mögött az kertajtót. Édesanyja rontott ki a házból. Hálóruha volt rajta, éppen, hogy kiugorhatott az ágyból, idegesnek látszott, arca nyúzott és kipirult. Hegyes vonásai voltak, viszonylag vékony ajkakkal, amiket lánya is örökölt. Lorinhoz hasonló formájú arca volt. Világos ábrázatát feketére festett, kleopátrafazonú haj keretezte, orrán félrecsúszott szögletes, szigorú szemüvege.

– Lorin! Hol voltál? Annyira aggódtam! – kiáltotta, lányához szaladt, egy kósza pillantást vetve a bevásárlószatyorra, egyik vékonyra szedett szemöldöke magasra szaladt.

– Ne aggódj, anya – mosolyodott el lánya –, nagy vagyok már, csak elfogyott a tej, gondoltam, nem ébresztelek fel.

– Elmentem volna…

– Épp azt nem akartam, pihenj csak. Semmi bajom – tette hozzá anyukája ijedt arckifejezését látva. – Már ezer éve nem mozdultam ki. Úgy értem egyedül.
Édesanyja halk sóhajjal nyugodott bele a hallottakba, de a lány folytatta:

– Siettem, megpróbáltam legalábbis, de ezzel nem tudok valami gyorsan haladni – viccelődött, átölelve édesanyját.

– Rendben, de kérlek, legközelebb legalább egy cetlit hagyj itt nekem! – kérte anyukásan aggodalmaskodva Anna, majd átölelte Lorint. Úgy egymagasak lehettek, és alkatuk is hasonló volt, csak Lorin válla volt egy hajszálnyival szélesebb.

– Rendben – ismételte anyja szava járását lánya, átnyújtva a csomagot. – Hoztam macskakaját is. Elfogyott itthon.

– Tényleg? Azt hittem, van még, de majd hozok este–lepődött meg az anya, majd átvette a csomagot, és Lorinnal együtt ment vissza a házba, Lili kíséretében.

Gyors reggeli után Annának indulnia kellett, gyorsan felöltözött, majd egy búcsú–puszi után munkába sietett. Felpattant ódon bicikliére, hogy bemenjen a városba, ott fel a buszra, hogy a munkahelyére zötykölődjön.

Marketingesként dolgozott, egy merő rohanás volt a napja, mindig korán ment és későn jött. Lorin tudta, hogy nem várható előbb fél nyolcnál. Édesapját már nem találta otthon: korán kezdődött a munkaideje.
 

*

Lorin már nem járt iskolába a kezelések miatt. Az érettségit többé-kevésbé sikeresen letette, de nem felvételizett sehová. Gondolt rá, ha kilábal betegségéből, akkor majd folytatja tanulmányait. Sosem volt túl ambiciózus, és a betegsége is hátráltatta.

Eléggé egysíkúan telt Lorin élete, de elhatározta, hogy minden nap elmegy majd sétálni (a szó szoros értelmében!). Télen is próbálgatta magát, de abban az évszakban alapjában véve is igen borongós volt a hangulata, még kudarcokkal is szembe kelljen néznie, az már sok lett volna, úgyhogy rövid úton abbahagyta a próbálkozást és elnapolta a napi túrát. A lány, mivel tanulnia nem kellett, jóformán egész nap nem csinált semmit, csak ha olyan kedve volt, olvasott, rajzolgatott, esetleg tévét nézett. Legtöbb idejét a számítógép előtt töltötte, ami szerinte az egyik legjobb módszer volt arra, hogy az ember agyonüthesse az idejét.
 

*

Lorin ismét begördült szobájába, kikászálódott a kerekesszékből, és az ágyra ült. Bal lábát teljesen irányíthatatlannak érezte, akárhogy próbálgatta. Az ágya szélén ülve egy kis ideig a semmibe meredt, majd pillantása a lábaira tévedt. Két fehér pipaszár: ennyit látott, izomnak csak halvány emlékeit lehetett felfedezni, akárhogy nézegette magát. A lány elkomorodott, de nagy erőt adott neki az Ilanénivel való találkozás, ezért nyomban gondolatot váltott (ahogy ő fogalmazott). „Na jó” mondta magának, kell egy bot, járókeret, vagy két mankó, vagy valami olyasmi, első lépésként.”

Hátradőlt. Fogalma nem volt róla, hogy miként fog majd effélét találni, a mankót elég cikinek találta hosszú távon, nem is beszélve a járókeretről. „Szóval, a második lépés lenne a sétapálca” – immár elégedetten mosolygott a plafonra.

„Kis lépések. Előbb vagy utóbb menni fog. Remélem, előbb.” –gondolkozott tovább. Soká feküdhetett a semmit bámulva, mikor szeme sarkából mozgást látott.

– Gyere, Lili! –mondta, oda sem pillantva.

– Hisz itt vagyok – felelte egy mély, érdes női hang. Lorin legurult az ágyról meglepetésében. Feltámaszkodott, megrázta fejét és vett néhány mély lélegzetet.

– Itt vagy még? – kérdezte remegve, mint a nyárfalevél.

– Nem mentem sehová – válaszolta a hang.

„Ha hangokat hallasz, az nem jelent jót” – gondolta Lorin, ijedten pislogva. Lassan felült, körbepillantott a szobában, de senkit sem látott, csak Lili ült az ajtóban, fesztelen figyelve az eseményeket.

– Lili? – kérdezte Lorin, a macskát bámulva. Az odáig rendben lett volna, hogy értették egymást, (legalábbis Lorin úgy érezte, hogy a macska érti őt) de akkor egyikőjük sem adott ki egy árva hangot sem, csak úgy tudták, hogy mit is szeretne a másik.

– Igen? – kérdezett vissza a hang, ám a macska meg sem mozdult, továbbra is úgy ült, mint egy méltóságteljes szobor. De nem is felé lehetett a hang forrása, hanem az ellenkező irányban: a szoba túlsó felén lévő ovális tükörnél.