^{II. fejezet}

Tükör
 

Lorin lassan a hang forrása felé fordult. Az elé táruló látvány annyira meghökkentette, hogy ijedtében lefordult ágyáról és egy hangos csattanással a földre esett. Fejét felszegte és meredten, száját tátva a tükrét bámulta. Pislogott párat, remélte, hogy csak a szeme káprázott, de csalódnia kellett.

Hogy mit látott? Szegény Lorin halálosan megrémült tőle, de rendületlenül tovább nézte. Ahogy másodpercről másodpercre telt az idő, rájött, hogy akit (vagy amit?) lát, nem egy középkorú nő (hiába volt érett hangja), sokkal inkább egy fiatal, korabeli lány. Igen különösen nézett ki, földig érő, fekete csuklyás köpenyt viselt, bal keze oldalára kötött szablya markolatán pihent. Ami igazán megragadta Lorint a lány megnyúlt falfehér arca volt, és a legfurcsább, a két nagy, szürkés, világos fényű hold–fehéren izzó szeme. Nem tudni, meddig maradt volna Lorin mozdulatlan, ha a tükör–lány nem szólal meg.

– Mi a gond? – hangja mély volt és kissé rekedtes.
Lorin megrázta fejét. Rendben, hallucinál, olyan dolgokat lát és hall, amik nincsenek. Becsukta szemét, majd ismét kinyitotta, de a lány még mindig ott a tükörben, arcán különös félmosoly játszott. Lorin torka kiszáradt, úgy érezte, képtelen megmozdulni. Újra becsukta szemeit, hátha nem látja többé a lányt, de ismét csalódnia kellett.

– Mit akarsz? – kérdezte végül hangosan, aztán rögtön arra gondolt, hogy „Remek, már magamban beszélek.” Mindenesetre messzebb húzódott, rátenyerelve a macskára, de az furcsamód nem reagált, csak a tükör–lány kezdett egyszeriben méltatlankodni.

– Szegény. Vigyázhatnál rám jobban.

– Rád?! – Lorinnak ez már túl sok volt, hangja felszaladt az idegességtől, szíve hevesen kezdett dobogni. – Hagyj békén, jó? Te nem lehetsz ott, menj már… – egyre remegő mutatóujjával a betolakodó felé mutatott, mire a tükör–lány szája gúnyos félmosolyra húzódott.

– Meg sem kérdezed, hogy ki, s mi vagyok? – a lány stílusa kissé lenéző volt, arcán valami meglepetés–féle látszott, de furcsamód nem igazán tűnt őszintének.

– Mit akarsz? – csúszott ki Lorin száján, majd azt kérdezte magától, hogy miért is társalog egy tükörrel.

– Lilith vagyok – a lány ismét elmosolyodott, a tükör szélének támaszkodva. Arca felsőbbrendűség–érzésről árulkodott egy pillanatig, aztán visszatért rá a félmosoly.

– Rendben Lilith, kérlek, hagyj békén! – kérte Lorin, majd hangosan győzködni kezdte magát: – Te nem is létezel – hangja újra felszaladt – csak fáradt vagyok, menj el, hagyjál!

– Kicsit modortalan vagy – Lilith hangja fagyossá vált, gunyoros vigyor terült szét hosszúkás arcán.

– Hagyjál! – kiáltott rá Lorin. – Jól van – jött zavarba egy pillanatra –, akkor én megyek el innen! – hátat fordított és kikúszott a szobából. Feltápászkodott, felkapta a sarokba dobott mankóit, majd kicsoszogott a bejárati ajtón, a szobájába be sem pillantva. Odakint megtorpant, vett néhány mély levegőt, majd mankóira támaszkodva elindult kifelé a kertből. Lassan bicegett, mégis zihálva kapkodta a levegőt, sietett, ahogy tudott, igyekezett minél messzebbre menekülni a háztól. Nem tudta mire vélni az eseményeket, mindenekelőtt megpróbált megnyugodni.

Mintha az időjárás is az ő lelkiállapotát tükrözte volna, a Nap hol elbújt, hol kisütött, a szél időnként viharossá válva tépte a lány ingét. (Miután hazakerült a kórházból annak idején, régi ruháit száműzte a garázsba, és egyszerű farmer–kényelmes ing–póló összeállításokat viselt.)

Lorin kisántikált az útra és elindult az utca vége felé. Megpróbálta elfelejteni a történteket. Mit csináljon? Mondja el édesanyjának? Mindenesetre megpróbált túllépni a dolgon, de olyan nyomot hagyott benne az eltelt néhány perc, akkora sokk érte, hogy egy kis idő után feladta, hogy kiveri fejéből a lányt, a tükröt, a macskát, mindent. Ezen nem tudott csak úgy átlépni.

Idegesen kapkodva botladozott az úton, az erősödő szél is ellene dolgozott. Össze-összecsuklottak lábai, szánalmas látványt nyújtott. Gondolataiba merült, igyekezett győzködni magát, hogy csak képzelte a látottakat, nem sokára hazamegy és minden teljesen normális lesz. Éppen kezdett volna megnyugodni, mikor nyivákolás ütötte meg fülét, amit a lány furcsamód Lorinnak vélt hallani. Összerezzent, hirtelen megtorpant. Nagy szél kerekedett, de a macska különös nyávogását nem nyomhatta el. Lorin hátrafordult, maga mögött öreg fekete macskáját pillantotta meg. Életében először megijedt tőle egy pillanatra, majd bízva benne, hogy immár minden rendben vele, szólongatni kezdte.

– Lili? Lilicica, gyere ide! – hívta (volna) magához a macskát erőltetetten nyugodt hangon. – Lilic!

– Ne szórakozz velem! – válaszolta amaz, meglehetősen gúnyos hanghordozással, gazdájának nem kis megdöbbenésére. – Ne parancsolgass, ha megkérhetlek!

– Sicc! Tűnj innen, átkozott dög! – váltott hangnemet hirtelen Lorin, fenyegetően (már amennyire mankóval közeledve lehet annak tűnni) megindulva az ellenség felé. – Hagyj békén, ne kövess!
A macska elegánsan leült az út közepére, nagy szemeit gazdájára emelte.

– Menj vissza a házba! – parancsolta ellentmondást nem tűrően.

– Nem! Te ne parancsolgass! Hagyjál már, sicc!

– Mert különben mit csinálsz? – fuvolázta a macska könnyedén – Megfenyegetsz a mankóiddal?
Lorin közelebb lépett, szeme villámokat szórt vastag szemüvege mögött.

– Húzz haza, mert rád vágok! – kiáltotta kikelve magából. – Te nem az én cicám vagy! – Ütésre emelte mankóját. – Hagyd békén Lilit! – éppen lesújtani készült, mikor elvesztette egyensúlyát és hátraesett. A ház kertkapuja, ami előtt megállt lehordani a macskát, kinyílt, és egy középkorú, enyhén deresedő hajú férfi lesett ki rajta csodálkozva. Végigmérte Lorint, vele szemben a fenevadat. Arcáról lerítt, hogy hallotta a lány felháborodott fenyegetőzését. Lorin zavartan elmosolyodott és megpróbált feltápászkodni.

– Minden rendben, kisasszony? – kérdezte a férfi, majd látva Lorin helyzetét, odament, hogy felsegítse. látszott rajta, hogy valami ilyesmit gondol: „Hát ez nem komplett…” vagy „Szegény lány”.

– Köszönöm szépen – mondta Lorin szégyenkezve, majd igyekezett mosolyt varázsolni arcára, ami többé-kevésbé sikerült is. Mikor arckifejezése már–már vicsorgásba csapott át, nagy nehezen kipréselte fogai közül:

– Szép napot! – ösztönösen feltűrte ingujját, – Köszönöm, minden a legnagyobb (ezt érezhetően nyomatékosítani akarta) rendben.

– Segíthetek esetleg valamiben? – érdeklődött a férfi modorosan, mire hirtelen egy kissé affektáló női hang törte meg a kérdés után beállni készülő egyre kínosabbá váló csendet.

– Valami problémád akadt, Leó? A postásnak mondd, hogy NE, ismétlem, ne dobjon be mindenféle hirdetést, ha a jógaoktató keres, egy pillanat, és már jövök is!

– Egy másodperc, édesem! – kiáltott vissza a férj, Lorin arra következtetett, hogy a női hang talán a feleségé lehet. A férfi arca megváltozott, a „mik vannak!” kifejezés jelent meg rajta. Újra beállt a kínos csend, a macska meredten a zavaró tényezőt bámulta. Lorin úgy érezte, hogy már egy örökkévalóság óta ácsorog ott, ezért elköszönt.

– Viszlát, szép napot! – cincogta zavartan, a földet bámulva. A férfi felvonta egyik szemöldökét, megvakarta fejét, és egy rövid „Viszlát!” után becsukta az ajtót. Lorin felsóhajtott és a macskára ügyet sem vetve továbbment.

Zár kattanását hallotta maga mögött. Nem pillantott hátra, tudta, hogy a macska követi, de nem akart még egyszer kellemetlen helyzetbe kerülni, ezért nem figyelt rá. Meredten előrenézve haladt az utca vége felé, ügyet sem vetve a közben ébredező lakosok vizslató pillantásaira, pedig volt belőlük bőven: ki a kocsiból, ki az ablakból vagy éppen a kertkapun kilesve bámulta meg a bicegő lányt, akinek szemlátomást nehézséget okozott a járás, egyre darabosabbá váltak mozdulatai. Arcán határozottság tükröződött, mozgásába is igyekezett volna azt vinni, de nem igazán sikerült neki. Tenyere izzadni kezdett. Kifulladt, ezért megállt, és egy út széli fának dőlt. Erős fájdalom hasított a csípőjébe. Feltűrte ingujját, majd lassú lélegzetvétel után újra nekiiramodott. Nem érzett testi fájdalmat, inkább mérges volt és elkeseredett, fejében cikáztak a gondolatok, legfőképpen a macskáról. Továbbra sem pillantott hátra, csak ment tovább.

Nem láthatta, hogy kis „kedvence” követi, tartva ugyan a tisztes háromméternyi távolságot, de ott somfordált mögötte, lesve gazdája minden egyes botlását, amikből eleget láthatott: szegény lány lába szinte minden második lépésnél összecsuklott, nem bírta a terhelést, de Lorin továbbhajszolta magát. Egyenesen a kis ösvény felé tartott, be az erdőbe. „Jobb, bal” ezt ismételgette magában, küzdve minden egyes méterért, mikor végre céljához ért és belépett a fák közé, egyre inkább botladozva, de mikor egy hangot hallott maga mögött, elvesztette egyensúlyát és a nyirkos-hideg fűbe esett.

– Ne menekülj, nincs értelme. Segíteni szeretnék.
Lorin arcát a fűbe fúrta, elhajította mankóit, kezeit szorosan a fülére tapasztva kiáltozni kezdett.

– Nem kell a segítséged! Tűnj el! Boldogulok nélküled! – kirohanására mély csend volt a válasz, Lorin lassan eleresztette füleit.

– Sajnálom, hogy zavarok – motyogta egy hang.
Lorin felnézett, maga fölött egy jóvágású férfit látott, akit amikor a földre dőlt, észre sem vett. A férfi szép metszésű arcán igencsak tanácstalan kifejezés ült Lorin zavarba jött, felült a fűben és az idegenre nézett. Nagyon ijedt lehetett, mert a férfi egyből nyugtatni kezdte, illetve a hogyléte felől érdeklődött.

– Minden rendben? Láttam beesni ide, ott ültem a tisztáson –, a közeli tisztás felé intett –, éppen teáztam. Igazán nem akartam megijeszteni. Biztosan ne hívjak orvost?

Lorin a semmibe meredt, majd visszakényszerítette tekintetét a férfi arcára, akármilyen érdekesnek is tűnt abban a másodpercben a fűszálak hajlongása.
– Semmi gáz, csak… – Most mit is kéne mondania?

„Még sohasem láttam, akár szatír is lehet, mégis ki teázik egyedül az erdő közepén?” A kétkedés kiülhetett Lorin arcára, mert a férfi szélesen elmosolyodott, és tegezni kezdte a lányt.

– Ne félj, nem akarok semmi rosszat. Tán szatírnak nézel?

– Nem, dehogy is! Csak…–Lorin elpirult, elakadt a szava. – Én csak…megbotlottam.

A férfi folytatta a vigyorgást, mire Lorin besorolta a „nem is néz ki olyan rosszul” kategóriába. Kifejezetten bohókás benyomást keltett a nagy szemeivel, kisfiús arckifejezésével együtt az arcát elborító borosta. Látszott rajta, hogy mindent hallott, de úgy tűnt, hogy nem zavarja különösebben a helyzet furcsasága.

Lorin nem tudott kiigazodni gondolataiban, azon töprengett, hogy meg kéne magyaráznia a kiabálást, de mégis hogyan? Mivel úgy érezte, hogy az idegen nem tartja fontosnak a dolgot, szótlan maradt. „Mi a fenét mondhatna?” Lorin végigfuttatta magában a lehetséges válaszokat, többek közt azt, hogy „És én, mit mondjak? A macskám folyton beszél hozzám és nem hagy békén?”, gondolta, de végül elvetette az ötletet. Inkább nem szólt egy szót sem, csak pislogott párat a még mindig töretlenül vigyorgó férfire, aki leguggolt hozzá, majd a közelben várakozó macskára bökött.

– Nem hagy békén? Ezek a rusnya macskák…Elzavarjam?

– Nem kell, kösz – mosolyodott el Lorin automatikusan feltűrve az ingujját, – Elbánok vele. – körülnézett, majd egyik kezével a közelben fekvő mankóért nyúlt.

– Kis híján eltaláltál – mondta csevegőhangon a férfi, majd odalépett a pár méterre hajított mankóhoz és odavitte Lorinnak. A lány ismét elmosolyodott, feljebb tolta szemüvegét az orrán, majd megpróbált felállni. Egyedül nem ment neki, ezért a férfi felajánlotta, hogy felsegíti, amit Lorin kedvesen el is fogadott, és fél perc múlva – kissé ingatagon ugyan, de – talpra állt és kezet nyújtott segítőjének.

– Köszönöm, örülök, hogy találkoztunk. – Lorinnak eszébe ötlött, hogy micsoda közhelyekben beszél, de a férfi válasza megnyugtatta, hogy igen, nem csak ő van híján mindenféle eredetiségnek.

– Részemről a szerencse – vigyorodott el újra a férfi, mire Lorin megállapította, hogy milyen szép fogai vannak. – Kende vagyok.

„Ilyen nevet – gondolta Lorin. – Nem tehet róla szegény. Különleges név, illik hozzá.„

– Lorin – rázta meg Kende kezét a lány.
Lorint mindig is érdekelték a nevek, hitt benne, hogy mindegyik üzenetet hordoz, elvégre nem véletlenül úgy neveznek el minket szüleink, ahogy.
 

*

Az öreg hölgy hallgatóságára mosolygott, majd végigsimította az ölében elbóbiskolt kislány baba–szőke haját. Végignézett szerettein: lánya érdeklődve hallgatta, miközben a már igencsak fáradt fia fejét tartotta ölében, aki az álom–manóval küzdve igyekezett ébren maradni. Nem mintha nem érdekelte volna Lorin további sorsa, csak kimerítette az utazás, és még nem volt olyan nagyfiú, mint szeretett volna lenni. A kis fekete vekker fél tízet mutatott.

–Lassan aludnod kéne – mondta neki a nagymama, a fiúcska csak nagyot ásított válaszul, már nem volt ereje ellenkezni.

– De ígérd meg, hogy majd folytatod! – kérte. Az addig sürgölődő nagypapa, miután karjára vette az alvó kislányt, kivezette a szobából és egy mosollyal jó éjt kívánt.

– Gondolom ti még beszélgettek – mondta feleségének, majd unokáival együtt elhagyta a szobát.
Anya lányára mosolygott.

– Ugye, folytatod? Kíváncsi vagyok.

– Persze, kedvesem, persze – csendült a hölgy gyertyafény–hangja, versenyt csillanva az apró lángocskával, ami egyre közeledett az asztallaphoz és mind kevesebb fényt adva meghittebbé tette a szobát. Az öreg hölgy hosszan levegőt vett, majd –immár csak lányának mesélt–, folytatta.

*

Lili a fák közül figyelte a jelenetet, s halkan várt. Kellemesen meleg volt az erdőben, a fel–feltámadó szél megrezgette a télben átfázott ágakat. Lorint mindig is megnyugtatták a természet hangjai, és ez most sem volt másképpen: szinte ki is röppent fejéből a tükrös dolog.

Bár sosem volt közösségi lény, akkor nagyon örült, hogy majd egy év elszigetelődés után új emberrel futott össze. Megköszönte a segítséget, majd kifelé indult (volna) az erdőből, ha Kende nem szól utána.

– Meghívhatlak egy teára?
Lorin visszafordult.

– Nagyon sajnálom, de mennem kell. Minden jót!

– Neked is! – válaszolta Kende, nézve, amint a lány kibukdácsol az erdőből. Lili ezúttal nem követte. Ahogy gazdája hazaindult és látótávolságon kívülre került, kisomfordált a fák közül és a férfihoz indult.

– Tetszel neki – mondta, mire Kende felöltötte szokásos fogpasztareklám–mosolyát.

– Tényleg? – guggolt le a macska elé, végigsimítván az állat kecses hátát. – Furcsán fejezi ki.

Eközben Lorin hazafelé bicegve azon töprengett, hogy nem tűnt–e faragatlannak. „Ha ilyen könnyedén túllépett azon, hogy egy macskával kiabáltam” – gondolta, elhaladva a nagy, amerikai kapus ház előtt, ahol az aznapi macskás incidens történt –, „akkor nem akadhat fenn egy meghívás visszautasításán!”

A következő pillanatban Lorin meglátta lelki szemei előtt a tükröt és a kép egy pillanat alatt elsöpörte kétségeit Kendével kapcsolatban. A kép olyannyira sokkolón hatott rá, hogy a nagy gondolkodásban meg is torpant, arra már nem jutott energiája, hogy haladjon is. Maga elé meredt, s nem tudni, meddig maradt volna mozdulatlan, ha maga mögött nem hallja meg a jól ismert nyávogást. Összerezzent, majd erőt véve magán, hátrafordult és a macska szeme közé nézett.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte egész halkan.

– Segíteni szeretnék neked.

– Segíteni? – villant meg Lorin szeme. – Mégis miben?

– Nézz magadba. Mit szeretnél? – a macska oldalra billentette fejét, vesébe ható pillantásokat vetve Lorinra.
A lány feltűrte ingujját, kicsit meginogva. Nem igazán hitt a macskának. „Hinni? Macskának!? Micsoda baromság! Még hogy segíteni! Mikor az orvosok sem tudnak! Még ők sem…senki.”

– És te? Te segítenél? – bökte ki végül, megszakítva hitetlenkedő gondolatmenetét.

– Igen –felelte a macska. – Tudod, szívesen beszélgetek itt veled, de nem mennénk haza?

– Ó, hogyne – Lorin elgondolkozott.
„Miért is ne? Lehet, hogy ma reggel megkattant bennem valami? Vagy még mindig alszom?”

Mindenesetre hazaballagtak a macskával, immár egymás mellett, végig némaságba burkolózva. Lorinnak teljesen üressé vált az agya, csak egy nagy kérdőjel világított benne. Egyszerűen nem értette, ami történt vele, de úgy döntött abban a másodpercben, mikor visszafordult a macskához, hogy nem áll ellent. Mi baja történhet? És ha tényleg segítőre lelt? „Ne álltasd magad!”

Mindig reménykedett benne, hogy meggyógyul, ám nem bízott már igazán az orvosokban, lelke mélyén velük együtt beismerte: már csak a csoda segíthet. Ugyan nem mondták el neki a teljes igazságot, belül tudta, hogy ki kell használnia minden egyes napot, hogy miért? Arra gondolni sem mert.
 

*

Lorin kinyitotta a kertkaput: sok változáson ment keresztül, mióta utoljára kilépett rajta, a félelem és kétségbeesettség átadta helyét egy feszült, de mégis reményteljes várakozásnak. Az a három szó, amit a macska mondott, megváltoztatta: „Segíteni szeretnék neked.” Miért ne hinne neki? Mit árthat? Ha egy macska beszélni tud, teljesen nyugodtan akár segíthet is. A lány beengedte macskáját a bejárati ajtón, miközben tovább gondolkodott. „Nincs vesztenivalóm. Két hónap, két év?” Abban a pillanatban nem érdekelte.

– Nem vagy szomjas? – fordult a macskához, hogy egy kissé eltérítse gondolatait.

– Ami azt illeti, innék egy kis tejet – felelte a macska az étkező irányába kalandozva.

– Rendben – felelt Lorin, lopva a szobája felé sandítva. –De, figyelj… – kezdte hirtelen, majd ugyanolyan hirtelen el is hallgatott.

– Most nincs a tükörnél, csak ha én is bent vagyok.

– Nem értem – bátorodott fel Lorin. – Az te vagy a tükörben?

A macska nem felelt, csak fejét csóválva besomfordált a lány szobájába, leült, mire a tükör széle mögül kilépett ugyanaz a lány, akivel Lorinnak már volt szerencséje találkozni: ismét megütközött rajta, ugyanúgy bámulta, mint mikor először pillantotta meg, aztán a macskára nézett, kérdésre nyitott a száját.

– Az most te vagy a tükörben?
A tükör–lány elmosolyodott.

– Nem. Én vagyok a macskában. – Lorin lába földbe gyökerezett, látszott rajta, hogy nem érti a dolgot. – Más macskákkal nem értesz szót, igaz? – kérdezte a lány, megpróbálván bevezetni a magyarázatát.

– Igaz – motyogta Lorin.

– Látod, ez azért van, mert nem beszélsz az állatok nyelvén.

Lorin már–már gúnyosan mosolyodott el, majd két nehézkes lépés után lehuppant ágyára.

– Állatok nyelvén? – kérdezett vissza kissé gunyorosan. „Bár, ha egy lányt látok a tükörben, aki nincs itt és mellesleg nem én vagyok, miért lennék meglepve?”

– Látod. (ez volt a macska, vagy a lány? szava járása) Azért nem értesz más macskákat, de Lilithet, –ami mellesleg az én nevem–, őt igen, mert akarom, hogy érts, én is ember vagyok.

– Ember? –kérdezett vissza Lorin Lilithet méregetve.

– Voltam – javította ki magát Lilith. – De ez bonyolult. Én már nem élek úgy, mint te, de ezt gondolom, észrevetted. Itt legalábbis nem.

Lorin alaposan megnézte magának a lányt. Filmélmények és dark barátnőivel való beszélgetései derengtek fel benne.

– Te… – kezdte bátortalanul –, te vámpír vagy?
Lilith felnevetett, a tükör szélének támaszkodva, hogy el ne essen a nagy jókedvében. Furcsa, éles kacajt hallatott.

– Én? Vámpír!? Csak egy maradvány vagyok, de semmi sem igazán, nem egyszerú, mint mondtam – Lilith arca egy pillanat alatt elkomolyodott.

– És Liliben laktál.

– Hát, fogalmazhatunk így is – Lilith félelmetes szemeit a macskára függesztette, arcán különös félmosoly terült szét. – Kellett egy test, amiben nyomon követhettem, hogy mi történik veled. Mindig a nyomodban voltam.

– Vigyáztál rám? – vágott közbe Lorin.

– Mondjuk. Tudod, az emberek hajlamosak hibázni – kezdte halkan, miközben füle mögé tűrte lángvörös haját, majd két hosszú fehér kezét összefonva egy darabig némán fürkészte Lorint.

– Régen még egy kicsit hasonlítottam is rád.

– Régen? – Lorint kezdte érdekelni a dolog, záporoztak belőle a kérdések. – Miért pont most mentél bele a tükörbe? Miért ül most úgy a macskám, mint egy szobor? Nélküled nem is működőképes macska? Miért nem láttalak idáig, miért… – Lorin egy lélegzetvételre darálta el mindezt, előre–hátra hintázva, hol ingujjait igazgatva, hol szemüvegét feljebb tolva az orrán.

– Várjál, várjál – mosolyodott el Lilith, – nagyon felélénkültél – közelebb hajolt és újra elsimította arcából előreomló haját. – Sok dolgot kell megértened, nem akarlak túlterhelni, úgyhogy csak azt mondom el, amit akarok és feltétlenül szükséges. – Lorin hintázott párat, majd bólintott, hogy érti a dolgot, másrészt biztosította érdeklődéséről Lilithet, aki nekidőlt a tükör keretének. Arca egy pillanatra unottá vált, majd egy egészen elenyésző hosszúságú másodpercig talán szomorúvá. Vett egy nagy levegőt, szemöldöke felszaladt.

– Csak a legelemibb adatokra korlátozva az újdonságokat. Igen, a macskádban éltem, lássuk csak, mióta megszületett, tizenöt éve. Normális esetben már rég elpusztult volna, nélkülem nem él, csak egy üres doboz, egy egyszerű test.

Lorin szeme megvillant: nem tetszett neki, amit hallott, sem az, ahogy hallotta, sem az, akitől. Lilith észrevehette ezt, ezért kissé modorosan folytatta felvilágosítónak szánt monológját.

– Szóval már rég óta veled vagyok – Lilith kinyújtózott, majd továbbfűzte mondandóját – Tudod, vannak dolgok, amikről az embereknek egy bizonyos pontig fogalmuk sincs – tette hozzá mellesleg, majd folytatta – Nos, ide kerültem, hozzád, fogalmam sem volt, hogy miért, de követtelek, szemmel tartottalak, tudtam, mi a dolgom: vigyáznom kellett rád. – Lorin nagy levegőt vett, mintha félbe akarta volna szakítani, de Lilith egyetlen pillantása belé fojtotta a szót. – Nem tudtam hogy mikor és mi, de azt igen, hogy valami rossz fog veled történni, így is lett. Kiderült, hogy beteg vagy – szünetet tartott –, hogy nincs igazi gyógyír. –

Lorin feszengeni kezdett. – Engem pedig azért küldtek, hogy segítsek neked. Logikus következtetés, hogy tennem kellett valamit. Tudod, macskabőrben eléggé korlátozott vagyok, ki kellett szabadulnom, ami sokáig nem, de ma (kicsit megállt, hogy hangsúlyozza az időpontot) sikerült – Lilith arca furcsa változásokon ment keresztül, ahogy beszélt, néha megszállottan felcsillant a szeme, olykor hevesen gesztikulálni kezdett, Lorin végül arra a következtetésre jutott, hogy valami nincs rendben vele, de pillanatnyilag ez az apróság túlságosan nem érdekelte.

– A mai nap kiszabadultam, viszont csömörből vödörbe: tükörbe (Lilith önelégülten elmosolyodott saját szójátékán) kerültem. Itt ugyan már tudok tenni egyet s mást az érdekedben, de még nem az igazi. Nagyon megijedhettél, mikor felbukkantam. – Lilith szemei kerekre tágultak, kihúzta magát, talán, hogy méltóságteljesebbnek tűnjön, majd malmozni kezdett hosszú ujjaival.

– Muszáj volt utánad mennem, féltem, hogy megint történik valami, habár ebben a testben, mármint a macskáéban semmit sem tehetnék. Megpróbáltalak visszahozni, erre majdnem agyoncsaptál a mankóddal, szép kis fogadtatás… – a beszélő kissé felszegte fejét, tekintete egy pillanat alatt fellobbant, vonásai megkeményedtek, majd egy következő pillanatban már majdnem, hogy barátságos hanghordozásban folytatta, leguggolva, hogy arca egy magasságba kerüljön védencével. – Bocsáss meg, ha durvának fog tűnni, de szembesítenem kell téged a tényekkel.

Lorin kérdőn meredt a lányra, annyira furcsa volt, már–már visszataszító, de maga sem tudta, miért szánalmat ébresztett benne.

*

– Gyere ide – mondta Lilith, felemelve a kezét – mutatnom kell valamit, de hallgass végig, előre szólok. – a tenyerét a tükör belső felületéhez illesztette, mire ő maga eltűnt, helyette pedig egy kórterem jelent meg. Hirtelen minden kitisztult, mintha egy fényképezőn élesre állították volna képet. Lorin magát látta mozdulatlanul feküdni egy fehér ágyban, arca nem is fehér volt, inkább szürkés, szemei körül lilásan sötétlett bőre. Infúzióra volt kötve, csontsovány kezei kilógtak a fehér takaró alól. Hideg fémágya mellett egy széken édesanyja aludt félig a lányára borulva, kezét szorongatva még álmában is.

Lorin elhűlve nézte a jelenetet. Elborzadt saját magától, keze remegni kezdett.
A kórteremben hangtalanul csöpögött az infúzió, egy lehalkított szívmonitor monoton pittyegése törte meg a csendet.
 

Az igazi Lorin megrázkódott.

– Mit akarsz ezzel? – kérdezte, miközben Lilith tűnt fel a kórterem fehérre festett , hangszigetelt ajtajánál.

– Ez a múlt, Lorin. Várj!
Ahogy ezt kimondta, két kétségbeesettnek tűnő, feszülten értekező orvos lépett a terembe, érkeztükre Lorin édesanyja felriadt.

– Sajnos azt mutatja a szövettan, amitől tartottunk. Van kezelés... – kezdte bátortalanul egyikük, egy zöldes köpenybe öltözött, göndör vörösesszőke hajú nő. Látszott rajta, hogy nehezen találja a szavakat. - A műtét során eltávolítottuk a tumort, de mivel az agy olyan területén van, amit, ha megsértünk, komoly szellemi változásokat okozhat, óvatosnak kellett lennünk. A további kezelés...

– Csodára lehet képes, a kezeletlen állapothoz képest, ha jól reagál rá – folytatta egy őszülő, kifejezetten intelligens arcú férfi. – Sok időt adhat neki.
Anna sírva fakadt, könnyeitől fuldokolva kérdezte.

– Mégis mennyit?

– Két évet biztosan, de nem lehet pontosan tudni. Lehet, hogy többet is. – Anna szeméből újra könnyek csordultak ki, de mielőtt lecsöppenhettek volna, megálltak. Az infúzió szerelékében is lebegni látszott egy csepp. Lorinban megfagyott a vér, a jelenet megrekedt, Lilith átsétált a szobán, el a doktorok mellett majd leült Lorin ágya végére.

– Már nem tart soká – biztatta a lányt, mire a jelenet elindult, s mint egy filmben, a könnycsepp Lorin paplanjára hullott, az infúzió pedig a kis tégelybe.

– Ugye nem fog fájni neki?

– Még segíthetünk –mondta a nő.

– Minél előbb, annál jobb – csendült a férfi megnyugtató hangja. – A medulloblastoma elég ritka az ő korában, és sajnos a szövettan azt mutatta ki hogy egy igen rosszindulatú fajtájával van dolgunk. Minél előbb el kell kezdenünk a kezelést. Tudnia kell, hogy hosszú hónapokig fog tartani, mind kemo-, mind besugárzásos terápiát is kell alkalmaznunk. Nem sokára elmagyarázzuk részletesen, mi vár önökre.

– Hát legyen – Anna arca megkeményedett, megszorította lánya kezét. – Ne félj, kicsim, segítünk rajtad.

*

A múlt–Lorin nem válaszolt, csak feküdt, mint egy darab kő, vele ellentétben jelenkori párját hideg rázta és a rosszullét kerülgette. A kórház hirtelen eltűnt a tükörből, helyette ismét csak Lilith állt benne magányosan, hold–szemeit az előtte remegő Lorinon nyugtatta.

– Muszáj volt elmondanom, különben nem hittél volna nekem.
Lorin homloka gyöngyözött, kezeit tördelte, hatalmas szemeiben nagyított könnyek csillantak.

- Mikor volt ez? - kérdezte Lorin.
- Kicsit több, mint két éve.

Lorin tenyerébe temette arcát és zokogni kezdett.